Jó egy hete lezajlott a Jágónak 4 konferencia. Mint az előzőek, a mostani is óriási élmény volt, ám kérdés, meddig tudjuk emlékezetünkben tartani az azóta örvénylő hétköznapok forgatagában. Hogy megálljt parancsoljak az elmúlásnak, néhány szóban (pontosabban 855-ben) összeszedem, mit is éltem át a konferencia három napja alatt. A konferencia élményszerűségének négy okát sorolom fel a teljesség igénye nélkül: az előadások, a szervezés, a szünetek és a konferencia vége.
Az előadásokat különleges sokszínűség jellemezte. Az előadások műfaja meglehetősen változatos volt, hiszen a doktori disszertáció vázlatos projektjétől a kiérlelt dolgozatig, a 20 perces konferencia előadástól a 45 perces plenáris előadásig, a felolvasott dolgozattól a szabad előadásig, a szekcióülésektől a kerekasztal beszélgetésig a konferencia a lehetőségek széles palettáját fedte le. A műfajok sokszínűségét csak a témák sokszínűsége múlta felül: a metafizikai olvasattól a könyvtörténetig, a filmtől a színházig, a 16. századtól a 21-ig, a súgópéldánytól a digitális szövegig, a vizualitástól a textualitásig, a könyvlaptól a színészig, a retorikai alakzattól a testképzetig, a kerttől a theatrumig, Robin Hoodtól Arany Jánosig, a vesszőparipától a képregényig, a nyomdásztól a színészig utazgattunk a Shakespeare életművön belül és azon kívül. Az információ- és megközelítés-cunami engem mindenképpen inspirált: ötleteket adott a kutatásaimhoz, perspektívába helyezte azokat. A sokszínűség az elméleti és gyakorlati törésvonalakat is kétségtelenül felszínre hozta, talán azt is, hogy ezeket a törésvonalakat nem is olyan könnyű áthidalni. Ám az is figyelemreméltó volt, hogy ezek a megjelenő törésvonalak nem háborús övezetté alakították a konferencia terét, hanem alkalmat adtak a nagylelkűségre, az elfogadásra, a barátságok erősítésére.
A barátságos hangulatot az is elősegítette, hogy a szervezők óriási, alapos és lelkes munkát végeztek, amikor megteremtették a konferencia körülményeit. Hogy is lehetne barátságtalanul viselkedni egy olyan konferencián, ahol öleléssel fogadják az érkezőket, ahol borfesztiválra lehet menni a nehéz nap után, ahol gyönyörűséges reneszánsz koncert a második esti program, ahol az egyik Svédországban élő angol Shakespeare-ológus úgy nyilatkozik, hogy Szeged neki inkább otthon, mint az egyetem, ahol dolgozik, a város, ahol lakik? Ki is tudna rosszindulatú megjegyzéseket tenni, amikor a szervezők, kitalálják és meg is oldják a konferencia-résztvevőinek problémáit, mielőtt meghallanák őket? Hogy is lehetne valakinek rossz kedve egy olyan konferencián, ahol minden zökkenőmentesen zajlik le, ahol nincs porszem a gépezetben, legfeljebb a szervezők rossz álmaiban, de sohasem a valóságban? Ahol a kérdések további kutatásra ösztönöznek, és nem a földbe döngölnek, ahol mindenki mindenkit meghallgat, és engedi, hogy az aktuális előadás magával ragadja? Ahol a kerekasztal beszélgetés az összes résztvevőt megmozgatja, és mindenkit saját területe, érdeklődése szerint arra ösztönöz, hogy továbbgondolja a hallottakat. Mindezekért köszönet a két szervezőnek, Matuska Ágnesnek és Kiss Attilának, valamint a háttérben csendesen és keményen dolgozó hallgatóknak.
Harmadikként a szüneteket kell említeni. A szünetekről egy kívülálló azt gondolná, hogy az végre a pihenés ideje, a szakma háttérbe szorul. Ezen a konferencián azonban egyáltalán nem erről szóltak a szünetek. Alig lehetett magányosan álló embert látni, hiszen mindenki az előadókkal beszélgetett, kérdezett, fűzte tovább a gondolatokat. Elképesztő volt látni a lelkesedést, az egymás iránti tiszteletet, érdeklődést és tapintatosságot. Ami esetleg máshol rosszul is kivehette volna magát, mint sorban állás a büfénél, édes és sós sütik hiánya, itt fel sem tűnt, hiszen a sorban állás pillanatoknak tűnt a beszélgetés közben, a hiányt nem lehetett észrevenni, hiszen annyi érdekes ember, érdekes téma, érdekes beszélgetésre volt lehetőség. A szünetekben, a borfesztiválon, a konferencia vacsorán a finomságok fogyasztása mellett a magyar Shakespeare-befogadás kutatói oldala alakult, formálódott, és mivel reményeim szerint utóbbitól nem egészen függetlenek a befogadás más oldalai sem, így az egész magyar Shakespeare kultúra alakult ott, Szegeden a konferencia szüneteiben.
Egy konferencia értékelésénél talán az is számít, hogyan is ér véget. Általában nekem az a tapasztalatom, hogy persze lelkesedéssel, új ötletekkel megyek haza egy konferenciáról, talán még új ismeretségekkel is. Mindez, ahogy fentebb is említettem, most is beigazolódott, azonban egészen meglepő módon, vagy nem is annyira meglepő módon, ennél több is történt. A konferencia utolsó programja egy kerekasztal beszélgetés volt. Kiss Attila vitaindító bevezetője a metafizikai és historizáló Shakespeare olvasatok viszonyát, a Shakespeare-tanítás problémáit taglalta, majd megnyitotta a beszélgetést. Innentől kezdve Attila dolga meglehetősen nehéz lett, hiszen moderálni és mederben kellett tartani egy olyan beszélgetést, ami minden résztvevőnek az elevenébe vágott, és így hozzászólásra sarkallt. Az eszmecsere közben szóba került a Shakespeare-ológusok társadalmi felelőssége és kötelességei, egyetemi órán a szöveg és adaptáció kapcsolata, metafizikai és relativizáló megközelítés, az „aha”-élmény és a tananyag viszonya. És mi lett a konklúzió? Mi lehetett a konklúzió, amikor a budapesti résztvevők az utolsó pillanatokig kitoltuk a vonat eléréséhez nagyon bátran számolt időhatárt, és irtózatosan kényelmetlenül érezve magunkat reménykedtünk, hogy nem késsük le? Annyiban maradhattunk csak, hogy a szelep kinyílt, most abba kell hagynunk a beszélgetést, de meg kell találni a fórumot, ahol tovább beszélhetjük a mindannyiunkat érintő problémákat. A konferencia vége tehát egy új beszélgetés nyitánya lett, mint ahogy egy tökéletes konferencia esetében el is várható.
Eljutottunk hát a múltból a jelenbe, a végtől a kezdethez. Mit mondhatnék még? Egy Jágónak címzett konferenciáról szóló beszámoló stílusosan Jágó utolsó mondatával is befejeződhetne: „Ne kérdjetek. Tudjátok, amit tudtok. / E pillanattól fogva egy szavam sincs.” Mégsem így szeretném lezárni ezt a bejegyzést, hiszen nekem igenis van több szavam, ha azok csak kérdőszavak is. Érdekelne ugyanis, nektek milyen tapasztalat volt ez a konferencia? Volt máskor is hasonló konferencia-élményetek?
Ezt a bejegyzést eredetileg a saját blogomon is közzétettem–Almási Zsolt
Vélemény, hozzászólás?